Érdeklõdéssel követtem a médiában a kerek évfordulót megelõzõ és követõ híreket, eseményeket, melyek sajátosan alakultak a világjárvány miatt.
A közös vonás: az elõzõ évekhez hasonlóan egyrészt igyekeztek történelmi kontextusba helyezni az elmúlt 100 esztendõt, másrészt a jelen és jövõ prízmáján keresztül a jövõ járható útját próbálták felvázolni. E két szempont szerint szeretném én is papírra vetni gondolataimat.
Sajnos az ideológiai törésvonal ez alkalommal is tetten érhetõ. Az elkötelezett nép-nemzeti irányzattal szemben, (kevés kivétellel) ott terjengett a balliberális mákony. Szomorú, ennek megvannak az erdélyi vagy Erdélybõl, Partiumból „kitántorgott” képviselõi is.
Jómagam nem szeretnék a történelmi folyamatok boncolgatásába belekontárkodni. Vannak ennek szakavatott és tudós képviselõi. Igaz, a történelmi megítélés is az elõbbieknek megfelelõen kettõs osztatú.
A hozzám hasonlóan gondolkodóknak három érdekfeszítõ olvasmányt ajánlok figyelmébe:
– Dr. Drábik János: Száz éves Trianon – Döntsük meg? Törõdjünk bele? Kik Trianon igazi felelõsei?
– Raffay Ernõ: Trianon titkai – avagy, hogyan bántak el országunkkal?
– Kocsis István erdélyi történész és drámaíró kilenc részes elemzése ezzel a címmel: Trianon kérdésköreinek a metafizikai megközelítése
Kedvcsinálónak az elõzõ két szerzõtõl egy-egy idézet:
– Dr. Drábik Jánostól: „E sorok írója keresztény magyarként a Trianonnal kapcsolatos helyes magatartás megtalálásához Isten segítségét kéri egy XV. századi ónémet ima példáját követve.
Uram! Adj erõt ahhoz, hogyha tudok változtatni a magyar nép ellen Trianonban elkövetett nemzetközi bûncselekmény tragikus következményein, akkor azt haladéktalanul és erõs akarattal megtegyem.
Uram! Adj erõt ahhoz is, hogy amin nem tudok változtatni Trianonnal kapcsolatban, abba beletörõdjek úgy, hogy ne ártsak vele népem és hazám érdekeinek.
És Uram! Adj nekem bölcsességet is, hogy magyarként és az Országos Trianon Társaság elnökeként a kettõt meg tudjam különböztetni egymástól.”
– Raffay Ernõtõl: „Meg kell õríznünk a reményt és tudnunk kell jogainkat a Kárpátok medencéjében. Akkor is, ha jelenlegi helyzetünkhöz jobban illik Áprily Lajos négy soros verse, A legyõzöttek strófája: Múltunk gonosz volt, életünk pogány/ rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom:/ jó, hogy nem ültem gyõztes – lakomán/ s hogy egy legázolt néphez tartozom.”
Ami a jelen és jövõ útját, összefüggését illeti, saját tapasztalatomból származó észrevételeket szeretnék megfogalmazni.
Vissza-vissza térõ motívum volt az évfordulóra készülõdve a kérdésfelvetés: a megemlékezés vagy az ünneplés lenne a meghatározó fogalom június 4-re nézve. Elhangzottak pro és kontra vélemények mindkettõ vonatkozásában. Be kell vallanom, ha helyesen értelmezzük, számomra ez is, az is elfogadható, használható. Az emlékezés nagyobb népszerûségnek örvend. Akár bibliai alapon is, hisz V. Móz. 8, 2 így figyelmeztet „… emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben.”
De ha arra gondolunk, hogy Trianonban végleges megsemmisítésünk volt a cél, mégis csak örülnünk, ünnepelnünk kell, hogy „Megfogyva bár, de törve nem,/ Él nemzet e hazán.” Magyarország, a magyarság különösen az utóbbi tíz esztendõben tiszteletet parancsoló tényezõ lett nemcsak Európában, de a világban is. A jövendõ reménysége is örömre kell, hogy sarkalljon az Írás szerint: „A reménységben örvendezõk … legyetek” (Róm. 12, 12).
Hogy aztán ebbõl lesz-e újabb ezer esztendõ, az Isten után rajtunk múlik. Azon, hogy képesek leszünk-e õrízni nyelvünket, kultúránkat, azonosságtudatunkat akár szétszakítva is. Ez különösen nagy hangsúlyt nyer az elcsatolt területeken, de az anyaországban is.
Idehaza nekünk a többségiek szorításában nehezebb. A felelõsség áthárítása viszont nem járható út. Õszintén szembe kell néznünk a legnagyobb veszéllyel, az ÖNFELADÁS kártékony voltával.
Néhány elszomorító példa e vonatkozásban.
Küzdünk óvodáinkért, iskoláinkért, egyetemeinkért. Eközben magyar gyermekeket tanító, magyar pedagógusok nem iratják magyar iskolába csemetéiket. Kezd meghonosodni a magyarországi iskolaválasztás még lelkipásztorok esetében is.
Vegyes nyelvi környezetben egyre gyakoribb, hogy már családi körben is a többségi nyelv használata dívik.
A „ne sértsük mások érzékenységét” politikai kurzus, opportunista vezetõkkel párosulva érdekérvényesítésünk hatékonyságát csonkolja.
Meg/vagy visszaszerzett javaink eltékozlása, „ki ad érte többet” (na, vajon ki?) alapon magunk kisemmizését hozza.
Sok esetben választások idején már nem számít nemzettársunk rátermettsége, ha egyéni érdekeink mást diktálnak.
Végül, de nem utolsó sorban a lelkesedés hiánya, az Ady által Trianon elõtt 1913-ban megfogalmazott „MINDEGY” életforma is az önfeladás ismérve.
Ahogy templomaink látogatottsága jó esetben 10 és 20 százalék között mozog, történelmi, kultúrális rendezvényeink látogatottsága sem haladja meg ezt a számarányt. Sokszor olyanok hiányoznak, akik jelenlegi vagy volt közéleti szereplõkként, magukat értelmiséginek vallókként, egyházi elöljárókként puszta jelenlétükkel lelkesíthetnék a résztvevõket. Szomorúan tapasztalom ezt itt és odaát. A járvány ellenére június 4-én még lett volna bõven hely a budapesti unitárius templomban az emlékezõ istentiszteleten. Vagy akár Nagybányán az István torony melletti koszorúzáson.
Koltó-Katalin viszont ez alkalommal is legyûrte a „mindegy” átkát. A Ladányi Sándor EMNP-s tanácsos által kezdeményezett ÖSSZETARTOZÁSUNK TÜZE fényénél és melegénél (a védekezési szabályokat betartva) szép számmal hallgatták az igei útmutatást és özv. Lakatos Miklósné Zsófia ez alkalomra írt költeményét, melyet Sebõk Richárd olvasott fel. Megnyugtató volt ott látni a falu közösségébõl Csendes Lajos polgármestert, Csolti Ferenc alpolgármestert, a tanácsosok egy részét, a cigány falusfelek képviselõit, a református egyház elöljáróit, Apjok Norbert parlamenti képviselõt.
Bár az idézett Ady vers nem hangzott el, mégis úgy éreztem, a jelenlévõk tudatalattijában ott mocorgott az utolsó strófa: „Igenis: kell a bátor lobbanás/ S nem élet, hogyha nem kiáltjuk,/ Hogy minden vannál mindig jobb a más./ Gyújtsuk ki jól a szíveinket:/ Csak azért se gyõzhet a Mindegy.” (Ady Endre: A Mindegy átka)
Varga Károly (Bányavidéki Új Szó)