Tisztelt ünneplő közönség, tisztelt jelenlévők, hölgyeim és uraim!
Ma kilencedik alkalommal emlékezünk meg itt, a sétatéri ’56-os emlékműnél a 61 éve kitört forradalomra és annak hőseire. Kolozsváron, 2009-ben avatták Szakáts Béla ezen alkotását, amelyet tucatnyi pályamű közül választottak ki. Felállításában oroszlánrészt vállaló, idén elhunyt Kántor Lajos méltatásában ezt mondta erről az emlékműről: „Szakáts Béla munkája véleményem szerint a legolvashatóbb az annak idején beérkezett pályaművek közül. A mű egy rézlemezekből megformált ajtó, melynek egyik felén rácsok vannak, börtönajtót imitálva, a másik oldalán stilizált napsugarakat láthatunk, ez a szabadságot szimbolizálja. Azért olyan kifejező ez az alkotás, mert benne van a rabság, a szorongás, és a felszabadulás reménysugara is”.
Tisztelt ünneplő közönség!
Az ’56-osok meglátták a felszabadulásnak ezt a reménysugarát, amely rávilágított arra, hogy hiábavalóság a szabadságra tétlenül várni. Az elorzóitól akár harcok árán is vissza kell azt venni. Harcolni kell a szabadságért akkor is, amikor egy fél világot uraló nagyhatalommal kell megküzdeni érte.
„Ilyen körülmények között kirobbantani egy forradalmat nem hőstett, hanem vakmerőség” – mondhatná generációm, amely alig emlékszik, vagy egyáltalán nem is emlékszik arra, hogy milyen elnyomásban, a szabadságtalanság torokszorító élményével nap mint nap együtt élni.
Azonban az ’56-osokban hősöket ünneplünk, akiknek első hőstette az volt, hogy kimondták azt a szót, hogy ELÉG. Hőstettet hajtottak végre, hiszen egy nép saját lelkiismerete tisztaságának, önazonosságának, méltóságának megőrzése érdekében fogtak fegyvert. Belenyugodni, hallgatni, tűrni egyenlő lett volna az árulással, saját maguk, a magyar nemzet és jövője elárulásával. Mondhatjuk úgy is, hogy nem volt más választásuk, mint harcolni az ellen az elnyomó rendszer ellen, amely a szabadságukkal együtt a méltóságukat is megpróbálta elvenni. 1956-nak hősei voltak, akik mertek nagyot álmodni, szabadságot álmodni maguk és nemzetük számára. S bár a szabadságot ott, akkor nem vívhatták ki, sikerült nekik helyreállítani a magyar nemzet megtépázott méltóságát. Ez a méltóság pedig minden időkben, minden körülmények között alapfeltétele a szabadságnak.
Tisztel hölgyeim és uraim!
Egy méltóságától megfosztott, megtört embertől vagy nemzettől nem várhatunk progressziót, motivációt és innovációt. Egy ilyen nemzetnek a szelleme halálra van ítélve. Egyénenként túlélhetnek, de az már nem nemzet, hanem az egymásra gyanakvó, együttműködésre, és így fejlődésre is képtelen egyedek sokasága, egy olyan tömeg, amely véletlenszerűen él egy adott ország határain belül. Egy ilyen tömegnek közös céljai, közös kultúrája, közös holnapja sem lehet, az ilyen tömeg tagjai nem segítik egymást, nem közreműködőek, mert a magánérdek vezérli őket. Az egymás kiszipolyozásán munkálkodó, bizalom-vesztett tömegen pedig a legegyszerűbb uralkodni. Az ilyen tömegekre épülnek a diktatúrák. Egy demokratikus társadalom megépítése vezérelte az ’56-os hősöket, akik hittek abban, hogy a társadalom csak úgy emelkedhet fel, teremtheti meg értékeit és élheti meg a közösség élményét, úgy tud elesettjein segíteni, fiataljainak jövőt biztosítani, ha szabadságban élhet. Szabadságban nemzetként, ahol az egyetemes emberi jogokra alapuló, demokratikusan szervezett népakarat vezeti az országot, ennek mentén szervezik meg közös ügyeiket, és ez a közös gondolkodás, közös építkezés adhatja alapját a fejlődésnek.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Ma büszkén tisztelgünk a magyar nemzet megmaradásáért, függetlenségéért és szabadságáért küzdő hőseink emléke előtt. ’56-ot leverték, de ’56 a világ szemében is visszaadta az összmagyar nemzetnek, nekünk, kárpát-medencei magyaroknak a méltóságot. Most, 61 évvel a forradalom után ebbe a méltóságba kapaszkodva vívhatjuk meg vértelen forradalmainkat, harcolhatunk jogainkért, közösségünkért. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki azt a szót, hogy Elég.